Mi történik, ha az egyik fél nem tudja leküzdeni a haragját, amit a másik iránt érez és ezt valamilyen szempontból kivetíti – hogyan fogja ez a szülő – gyerek kapcsolatot érinteni?

Azt tapasztalom, hogy manapság az emberek nagyon tájékozottak a jogaikat illetően, viszont ezt a tudást sokszor nem megfelelően alkalmazzák. Egy válás során gyakran csak az lebeg a szemünk előtt, hogy nekünk mihez van jogunk. Például, ha azt látja az egyik fél, hogy megvannak a nélkülözhetetlen tényállási feltételek, tehát adott a lehetőség, hogy fel tudja jelenteni a másik szülőt, akkor anélkül, hogy belegondolna a tettei valószínű következményeibe, rögtön cselekszik, holott lehet éppen egy jóvátehetetlen hibát követ el, amivel ront mindannyiuk helyzetén.

Egy megromlott kapcsolatot kifejezetten könnyű a végletekig elmérgesíteni, azonban elképesztően nehéz egy harmonikus, mindenki számára elfogadható, s a hétköznapokban működőképes együttműködést kovácsolni belőle. Gondolok itt a zökkenőmentes, rugalmas gyermekláthatására, hogy a különélő szülő is elmehessen a gyermekével nyaralni, hogy részt vehessen az életében, hogy ténylegesen ott lehessen a fontos pillanataiban és a döntésekben, ami nagyon fontos a gyerek életében – például az iskolaválasztás az valóban közös elhatározás lehessen. Ez mindenki közös érdeke, akkor is, ha ezt az adott kiélezett helyzetben nehéz meglátni. 

Ha valaki nem tudja leküzdeni a dühét és távolabb nézni a sérelmein túlra, akkor a döntéseit a haragja motiválja és a másik szülővel való kapcsolata szükségképpen elmérgesedik majd, márpedig ez a gyermek számára egy lojalitáskonfliktust okoz.

Tehát a gyermek azt fogja érezni, hogy neki a szülei konfliktusában valamelyik oldalt kell választania, holott ő nem szeretne semelyik oldalra se állni, hiszen kötődik az anyához és az apához is.