Amikor úgy érzed, mindent és mindenkit elvesztettél, és a párod változása miatt összeomlik a világod…
Első szerelmem volt! Igazi szívbéli szerelem, ahol a legjobb barátok, cinkostársak voltunk.
16 éves srác voltam, még nem voltak az elmémben korlátok, előítéletek, a szívemben falak, gyermeki lelkesedéssel imádtuk egymást. Hiába hallottam innen-onnan, hogy az első szerelem ritkán végleges, nem vettem komolyan a sokak tapasztalatán alapuló intéseket…
Teltek-múltak az évek. Továbbtanultunk, jogsit szereztünk, összeköltöztünk és a szerelmünk nem gyengült. Kilenc közös év után azt éreztem, Vele akarom az életem leélni és feleségül vettem.
Már nyilván nem volt a kapcsolatunk azzal a friss erővel átitatva, mint a gimnazista években, de épültünk, gyarapodtunk és számíthattunk egymásra.
27 voltam, még mindig nagyon fiatal, amikor csodálatos hírt kaptam: hamarosan kettővel többen leszünk, egy kislány és egy kisfiú édesapjává válok!
Szárnyaltam, szárnyaltunk a hírtől! Nagyon készültem az ikrek érkezésére: tökéletes gyerekszoba berendezése, ikres családok meglátogatása (ahol kivétel nélkül az apukát az ott nyüzsgő anyós mellett háttérbe szorítva láttam, semmilyen érzelmi intimitást nem véltem felfedezni az anyuka és az apuka között).
Mi akkor megígértük egymásnak a feleségemmel, hogy ezt másképp csináljuk majd. Nézzük, mi történt: veszélyeztetett terhesség, több hónapnyi kórház, koraszülés. Végig mellette voltam mindenben, segítettem ahol tudtam.
A gyermekneurológusok stresszeltek minket, hogy a koraszülés miatt mozgásszervi problémásak lesznek a mi kincseink, de hála a Magasságosnak, makkegészségesek lettek.
Én férjként, apaként, férfiként vártam haza Szövetségesem a kórházból, de onnantól már „csak” egy édesanyával éltem együtt. Segítettem a kicsik gondozásában, pelenkázás, etetés, büfiztetés, fürdetés, altatás, emellett bébiszitter és takarítónő voltam hetente többször, hogy legyen időnk egymásra.
Teltek a hónapok, mentek az évek, életem csodái cseperedtek, kapcsolatunk azonban felemésztődött. Sosem tudtunk többé több lenni egymásnak, mint apa és anya.
Próbáltam erről kommunikálni, beszélni – nem értettük egymást.
Munkába menekülés, egyre kevesebb itthonlét következett. Feleségemnek is új barátai lettek, éreztem, hogy ez nem ideális házasélet, de egyben akartam tartani a házasságot. Nem lehetett.
Ő adta be a válókeresetet.
A rémület jeges vasmarka szorította a torkomat.
Hogyan lesz most tovább? Mi lesz a gyerekekkel? Milyen férfimintát látnak? Miért nem lehetek korlátlanul velük? Hol fogok lakni? Mi lesz a vagyonnal? Tényleg a fizetésem felét gyerektartásként utalnom kell?
Ilyen és még keményebb kérdések cikáztak az agyamban. A konfliktusok, a gyerekek előtti konfliktusok egyre éleződtek, mindennapossá váltak, el kellett költözzek.
A bíróságon egy hideg novemberi reggelen mintha egy másik ember érkezett volna, nem az én feleségem. Őt felperesnek hívták.
Ez az ember olyanokat és oly módon nyilatkozott rólam, rólunk, hogy szinte sokkot kaptam, hirtelen nem tudtam magammal szemben elszámolni az együtt töltött 17 évvel.
Idegtépő beadványok jöttek-mentek, dagadt az ügyvédek zsebe, egyik tárgyalást követte a másik és én alaposan megismerkedtem az állami szervek, a Gyámügy és a Családsegítő intézmények munkatársaival, és a lassan és sokszor értelmetlenül őrlő malmaikkal.
Olyan válást sikerült produkáljunk, amit az ellenségeimnek sem kívánnék…
Minden olyan mély emberi mocsok, ami pénzzel, gyerekekkel kapcsolatban elképzelhető, nálunk valósággá vált. Ebben a nehéz folyamatban a szüleimen kívül (akik nem tudták, mi az a válás, hiszen idén 50 éves házasok) senkire nem számíthattam.
A fejemben sorjázó kérdéstömegre, a szívemet tépő helyzetekre és dilemmákra senkinek nem volt válasza.
10 év telt el azóta. 10 hosszú, embert próbáló esztendő.
Azóta átláttam a hibáimat, a felelősségemet, levontam a kellő következtetéseket.
Megalapítottam egy 30 szenzációs szakemberből álló Válásközpontot és most Mónival egy olyan 12,5 órás online anyagot, tudásbázist vettünk fel és szeretnénk a kezedbe adni, ami nekem sok-sok év szenvedést, rosszul kezelt helyzeteket és sok millió Ft-ot takarított volna meg!
Hadd meséljek el egy történetet!
Évekkel ezelőtt kezdődött egy idillinek tűnő és igazán szépen induló párkapcsolatom. Nagy szerelem, egy nagyszerű(nek tűnő) férfival, aki a tenyerén hordott – kezdetben. Akitől minden tőle telhetőt megkaphatok – mondta nekem.
Nos, kaptam is, két nagy büdös pofont a vége felé, de erről majd később.
Együtt éltünk, volt közös vállalkozásunk, egy ideig többé-kevésbé rendben volt a dolog. Vele terveztem a jövőt, házasság, gyerek, muskátli az ablakban, palacsintaillat vasárnap reggel.
A tündérmese része talán nem annyira izgalmas számodra, úgyhogy ugranék is egy nagyot az időben: jöttek a gondok, a zűrzavar és végül az élettársi kapcsolat szakadása. Nálad talán könnyebb helyzetben voltam, mert nem volt gyermekünk és nem voltunk házasok sem.
Balázs szokta emlegetni a mondást: párodat váláskor, szerelmedet szakításkor ismered meg igazán.
A kapcsolatunk végére az én exem szinte megőrült, olyanná vált, mint az orosz hadsereg: pusztult minden, amerre járt.
Nem volt semmiféle papírunk pénzről, közös tárgyakról, még nagyobb értékű, több milliót érő cuccról sem – gondoltam, mi baj lehet, hiszen az én nevemen van az a sporthajócska. Naiv voltam, megbíztam benne és magamból indultam ki: hiszen miért ártanál annak bármikor, akit valaha szerettél?
A vállalkozásunkat becsődöltette, egyetlen szerencsém, hogy nem ez volt az igazán erős lábam és egzisztenciálisan meg tudtam menekülni. Remélem, neked is több van és ha az egyiket ellövik, akkor is túléled.
Minden pénzre rátette a kezét, egyszerűen szólva, vitt mindent, mint egy brutális hurrikán. A szummája a dolognak:
Szóval az oktatóanyagaink elkészítéséhez bőven volt személyes alap, ami az erős küldetéstudatomat meghatározza, hiszen utólag a saját tapasztalataim kárán és a klienseink megélései alapján is néhány dolgot bátran leszögezhetek:
