Amikor úgy érzed, mindent és mindenkit elvesztettél, és a párod változása miatt összeomlik a világod…
Első szerelmem volt! Igazi szívbéli szerelem, ahol a legjobb barátok, cinkostársak voltunk.
16 éves srác voltam, még nem voltak az elmémben korlátok, előítéletek, a szívemben falak, gyermeki lelkesedéssel imádtuk egymást. Hiába hallottam innen-onnan, hogy az első szerelem ritkán végleges, nem vettem komolyan a sokak tapasztalatán alapuló intéseket…
Teltek-múltak az évek. Továbbtanultunk, jogsit szereztünk, összeköltöztünk és a szerelmünk nem gyengült. Kilenc közös év után azt éreztem, Vele akarom az életem leélni és feleségül vettem.
Már nyilván nem volt a kapcsolatunk azzal a friss erővel átitatva, mint a gimnazista években, de épültünk, gyarapodtunk és számíthattunk egymásra.
27 voltam, még mindig nagyon fiatal, amikor csodálatos hírt kaptam: hamarosan kettővel többen leszünk, egy kislány és egy kisfiú édesapjává válok!
Szárnyaltam, szárnyaltunk a hírtől! Nagyon készültem az ikrek érkezésére: tökéletes gyerekszoba berendezése, ikres családok meglátogatása (ahol kivétel nélkül az apukát az ott nyüzsgő anyós mellett háttérbe szorítva láttam, semmilyen érzelmi intimitást nem véltem felfedezni az anyuka és az apuka között).
Mi akkor megígértük egymásnak a feleségemmel, hogy ezt másképp csináljuk majd. Nézzük, mi történt: veszélyeztetett terhesség, több hónapnyi kórház, koraszülés. Végig mellette voltam mindenben, segítettem ahol tudtam.
A gyermekneurológusok stresszeltek minket, hogy a koraszülés miatt mozgásszervi problémásak lesznek a mi kincseink, de hála a Magasságosnak, makkegészségesek lettek.
Én férjként, apaként, férfiként vártam haza Szövetségesem a kórházból, de onnantól már „csak” egy édesanyával éltem együtt. Segítettem a kicsik gondozásában, pelenkázás, etetés, büfiztetés, fürdetés, altatás, emellett bébiszitter és takarítónő voltam hetente többször, hogy legyen időnk egymásra.
Teltek a hónapok, mentek az évek, életem csodái cseperedtek, kapcsolatunk azonban felemésztődött. Sosem tudtunk többé több lenni egymásnak, mint apa és anya.
Próbáltam erről kommunikálni, beszélni – nem értettük egymást.
Munkába menekülés, egyre kevesebb itthonlét következett. Feleségemnek is új barátai lettek, éreztem, hogy ez nem ideális házasélet, de egyben akartam tartani a házasságot. Nem lehetett.
Ő adta be a válókeresetet.
A rémület jeges vasmarka szorította a torkomat.
Hogyan lesz most tovább? Mi lesz a gyerekekkel? Milyen férfimintát látnak? Miért nem lehetek korlátlanul velük? Hol fogok lakni? Mi lesz a vagyonnal? Tényleg a fizetésem felét gyerektartásként utalnom kell?
Ilyen és még keményebb kérdések cikáztak az agyamban. A konfliktusok, a gyerekek előtti konfliktusok egyre éleződtek, mindennapossá váltak, el kellett költözzek.
A bíróságon egy hideg novemberi reggelen mintha egy másik ember érkezett volna, nem az én feleségem. Őt felperesnek hívták.
Ez az ember olyanokat és oly módon nyilatkozott rólam, rólunk, hogy szinte sokkot kaptam, hirtelen nem tudtam magammal szemben elszámolni az együtt töltött 17 évvel.
Idegtépő beadványok jöttek-mentek, dagadt az ügyvédek zsebe, egyik tárgyalást követte a másik és én alaposan megismerkedtem az állami szervek, a Gyámügy és a Családsegítő intézmények munkatársaival, és a lassan és sokszor értelmetlenül őrlő malmaikkal.
Olyan válást sikerült produkáljunk, amit az ellenségeimnek sem kívánnék…
Minden olyan mély emberi mocsok, ami pénzzel, gyerekekkel kapcsolatban elképzelhető, nálunk valósággá vált. Ebben a nehéz folyamatban a szüleimen kívül (akik nem tudták, mi az a válás, hiszen idén 50 éves házasok) senkire nem számíthattam.
A fejemben sorjázó kérdéstömegre, a szívemet tépő helyzetekre és dilemmákra senkinek nem volt válasza.
10 év telt el azóta. 10 hosszú, embert próbáló esztendő.
Azóta átláttam a hibáimat, a felelősségemet, levontam a kellő következtetéseket.
Megalapítottam egy 30 szenzációs szakemberből álló Válásközpontot és most Mónival egy olyan 12,5 órás online anyagot, tudásbázist vettünk fel és szeretnénk a kezedbe adni, ami nekem sok-sok év szenvedést, rosszul kezelt helyzeteket és sok millió Ft-ot takarított volna meg!
Saját történetem:
Alapvetően kiegyensúlyozott gyermekkor és egyetemi tanulmányok során az életem a terveim és az elképzeléseim szerint alakult. Kifogyhatatlan energiáim vezettek a céljaim felé, és ebből az energiából mindig másoknak is jutott. Ez a kifogyhatatlan szeretet, energia alapozta meg pályaválasztásomat is, akinek tudtam segítettem. Imádtam az életem, a barátaim, a munkám! Bár az élet fiatalkori hullámvölgyeit én is megéltem, (a szétválás folyamatáig) nem volt kifejezetten egy olyan negatív tapasztalat vagy trauma az életemben, amin keresztülmentem.
Mígnem…
Több éves együttlét után, ahogy általában lenni szokott, kapcsolatunk a kislányunk születését követően hullámvölgybe került, a köztünk lévő személyiségbeli különbségek a növekvő feladatok súlya alatt váltak nyilvánvalóvá.
Mivel megoldásfókuszú ember vagyok, a problémákról tudatosan kommunikáltam, és kerestem volna a megoldást, konkrétumokkal, a pozitív változás irányába és nyitottam a másik fél javaslataira. Ezzel azonban egyedül voltam, javaslatok és változások nem érkeztek. Eljutottam arra a pontra, mikor úgy éreztem, ez nem mehet tovább. Szerettem volna, ha a kislányom egy nem csak látszólag, hanem valóban teljes családban nő fel. A helyzet azonban folyamatosan romlott, az ellentét, a vita, a távolság nőtt, míg eljött az a pont, amikor részemről megszületett a végső döntés, a különválás. És innentől kezdve elindult a lavina, a rendszer összeomlott, ahogy én kiléptem belőle.
Szerettem volna, ha békés megegyezéssel zajlik ez a folyamat, de sajnos a volt párom nem fogadta ezt megértéssel, és elindított egy bírósági eljárást a kapcsolattartás rendezésére a saját egyoldalú elképzelései szerint, mely ellentétes volt a gyermekünk igényeivel.
A bírósági tárgyalások során szembesültem életem egyik legnehezebb feladatával, amelyben a folyamatos stressz és a bizonytalanság határozta meg minden pillanatomat, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy a lányomat minél kevésbé viselje meg ez a folyamat, a jövőjét biztonságban tudjam.
Nem tudtam, hogyan zajlik egy bírósági tárgyalás, mivel sohasem volt részem benne se nekem, sem családomnak, barátaimnak. Ennek ellenére nem adtam fel.
Ekkor kerestem fel Balázsékat, és a mai napig hálás vagyok azért a támogatásért, amit az egész csapattól kaptam. Egy olyan szakmai hozzáállást tapasztaltam irányukból, amit én is igyekeztem/igyekszem biztosítani másoknak, és nagyon jólesett ezt visszakapni. Éreztem, hogy mellettem állnak, hiszen bármikor hívhattam őket, egy rosszul sikerült tárgyalás után, vagy amikor úgy éreztem, elvesztettem a reményt.
Két év bírósági pereskedés után az igazság bebizonyosodott, a folyamatos fenyegetések ellenére pernyertesként kerültem ki, törvényes képviseletet megkaptam, ami megadja azt a biztonságérzetet, hogy tudom, a kislányommal való kapcsolatom minősége és kislányom jövője biztonságban van.
